Megint elment közülünk valaki, egy hely megint üresen maradt.

Itt hagytál minket Török Laci, te, aki alapító tagja voltál az egyesületnek, és oszlopos egyede a színjátszó csoportnak. Jó kedélyű, könnyen barátkozó ember voltál. Imádtad a gyerekeket, valamit nagyon tudtál, hiszen a balatoni táborozások alkalmával mindig ott voltak körülötted, a visszahúzódóbb gyerekek is rögtön bizalmukba fogadtak.

Tavasszal még az ígérted, hogy tovább játszol velünk az új darabban, hogy jössz a táborozásra, …

A megbeszélésre nem jöttél be, amikor hívtalak, azt mondtad beteg vagy, orvoshoz jársz, most nem tudsz jönni. Furcsa volt, hogy a Balatonhoz tartva nem csörgött a telefonom, nem kaptam a helyzet meghatározásokat. És aztán más sátra állt a sátrad helyén, másnak énekelt a „tutu madár”. Nem ültél kora reggel a sátor előtt, nem mutogattad az órádat, hogy lefőztem-e már a kávét. Az idén egyedül kávéztam.

És jött egy telefon, hogy kórházba kerültél, de mi bizakodtunk, hogy még minden jóra fordulhat

És most nincs tovább, elmentél, neked véglegesen összezárult a függöny, véget ért az előadás. Az ember szereti azt hinni, hogy van valahol fenn egy ország, ahol tovább élnek, akik itt hagytak minket. Mi is hisszük, hogy ott sem vagy magányos, hiszen körülvesznek a régi színjátszósok: Tüsi, Irma, Jasa, Abe, Béla és a többiek, kik együtt voltak velünk.

Mindig azt vallottam, hogy az ember akkor hal meg igazán, ha már senki nem emlékszik rá.

Mi nem felejtünk, szeretettel őrizzük emléked.